» Kapcsolatok

TÖMEGközlekedés

2014. July. 25. , by Dr. Klujber Valéria

Én naponta tömegközlekedem. Az élményeimből szemezgetek ebben a cikkben.

Nem Budapesten nőttem fel és ezzel magyarázom, hogy a mai napig nem tudom megszokni a tömegközlekedésben, de főként a metrókon tapasztalható látványt, érzést. Ha nézem a többieket – márpedig én nézem – akkor az az érzésem, mintha kínosan vigyáznának arra az illúzióra, hogy ők egyedül utaznak, nem törődve, szinte nem is érzékelve a többieket. Vannak, akik ehhez az okostelefonjukat használják és elmélyülten tanulmányoznak rajta valamit (talán a legutóbbi bejegyzéseket a profiljukon) mások zenét hallgatnak és élveznek látványosan (ma reggel egy srác konkrétan gitározott a képzeletbeli hangszerén), de vannak akik csak egyszerűen nem vesznek tudomást a többiekről. Ettől nagyon lazák... És ez az a viselkedése a „ tömegnek", ami engem nem hagy nyugodni.

Miért van az, hogy vidéken még rám néznek, legalább akkor, ha valami hirtelen mozdulatot teszek, visszaadják, ha leejtek valamit, vagy esetleg szólnak is hozzám? Ha vidékiek utaznak, azok teljesen emberi módon viselkednek, nézelődnek, érdeklődően viselkednek.
Miért van az, hogy ha külföldiek szállnak fel a metróra vagy villamosra, akkor azonnal élettel telik meg a jármű? Ők beszélgetnek, néznek, sőt látnak, mosolyognak, esetleg röhögnek – ÉLNEK. És biztos vagyok benne, hogy nem csak azért, mert ők szabadságon vannak és nem dolgozni (robotolni?) indulnak...

Nemrég csodálatos élményben volt részem! Felvettem egy mindenki által átlépett és a metrószélben nagy utat bejáró szemetet, egy újságpapírt. A mögöttem jövő srác (nem középkorú, hanem fiatal) felvette a másikat és ugyanúgy kidobta a szemetesbe, ahogyan én is. Talán ti is találkoztatok már ennek az ellenkezőjével, ami szerintem mindennapos, hogy valami miatt úgy kell tenni, hogy az ide-oda gördülő palackot úgy lépjed át, mintha ott sem lenne, vagy a papírszemetet, mintha nem is látnád.... De hogy valaki lehajol és felveszi, kidobja a szemetesbe, az egyszerűen hallatlan! Felemelő érzés volt: nem vagyok egyedül! Ezt éreztem.

Még a végén megérem, hogy automatikusan behúzza a lábát, arrébhúzódik valaki, aki útban van. Nálam ez ösztönös, már nem tudok rajta változtatni, de hogy őszinte legyek – nem is szeretnék. Ettől érzem magam – többek között – emberi lénynek.

Esetleg köszönünk is egymásnak találkozáskor, mint a majdnem-faluban, ahol lakom.

nagy

Hozzászólások (0)

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!

Regisztráció

Írj egy hozzászólást

Kérlek, jelentkezz be hozzászólás írásához.