Matektanár volt, mégis szerettem...
2015. okt. 2., Lina Folk

Világéletemben bukásra álltam matekból. Szerintem akkor dőlt el véglegesen a kettőnk viszonya, amikor általánosban minden osztálytársam négyeseket meg ötösöket kapott, én pedig kettesekkel tele vittem haza a bizonyítványom. (Történelemből, megjegyzem színkitűnő voltam...)

A magyar pedagógiának hála, harmadikos koromtól kezdve az érettségiig azt hallgattam, hogy matekból bizony soha nem viszem semmire. (Nem is vittem, csak hogy ellent ne mondjak a sok nagyokosnak, mert olyat ugye az iskolában nem szabad.)

Elfogyasztottam vagy tíz magántanárt. Az egyik annyira dohányzott, hogy azóta is köhögök, ha rágondolok. A másik házhoz jött és három tolltartónyi színes ceruzával próbált meggyőzni... A harmadikhoz én mentem. Mindegyik feladta. A legtöbb egy évet sem bírt ki mellettem. A szüleim pedig fogták a fejüket, hogy hogyan fogja ez a gyerek végigjárni az iskolát? (Jelentem, végigjártam...)
A Fiút elsős gimis koromban, végső elkeseredésemben kerestem meg. Ő talán akkoriban kezdte az egyetemet. Szőke volt és elképesztően viccesen nevetett. Nem tudtam eldönteni, hogy vele vagy rajta nevetek-e, de én is nevettem. A legjobb szívű ember, akit valaha ismertem. Az utolsó perceit is rámszánta, ha dolgozatot írtunk, és bár reménytelen vagyok matekból, soha még célzást sem tett rá.
Először csak matektanár volt. Aztán barát. Aztán mintha a bátyám lett volna. Aztán néha nem tudtam eldönteni, hogy belezúgtam-e, vagy vértestvéremnek tartom. Nagyon szerettem. Akkor is, ha matektanár volt.



Kávézókban lógtunk, meg a lakásán a fotelon, meg odaadta a budai lakása kulcsát, hogy nála nézzük az augusztusi tűzijátékot, amikor ő otthon sem volt. Egyszer elvittem ruhákat vásárolni. Mennyire gondosan odafigyelt rá, hogy semmi feltűnőt ne válasszak neki! Azért egy kis női praktikával az is sikerült. Szuperül festett a fekete, gombos kabátjában az új cipőjével, meg a divatosan megkötött sáljával.
Mindenről tudott, ami az életemben történt. Fiúkról, pletykákról, bánatról, örömről, iskolai eredményekről, a továbbra is kettes matek dolgozatokról... Sokszor éjszakákba nyúló beszélgetéseket folytattunk a nappalinkban. A szüleim gyerekükként szerették, a családunk minden tagjával megtalálta a szót. Megbíztunk benne, mert megértett, mert tudott hallgatni.
Te talán átsiklanál felette, ha a metrón összefuttok. Észre sem vennéd, mert nincs rajta semmi kirívó. Nincs a homlokára írva, hogy kicsoda. Egy kicsit stréberes viselkedésű, szőke fiút látsz csupán. Talán idén is a fekete nagykabátjában jár-kel Budapesten...
Amikor leérettségiztem, még felhívtam, hogy elújságoljam neki a megérzéseimet. Talán akkor beszéltem vele utoljára. Olyan volt, mint egy őrangyal, akit abban a percben vesztettem el, amikor a matematika gyötrelmeitől megszabadultam. Azóta nem hallottam felőle. Megváltozott a telefonszáma, az emailekre nem válaszol. Eltűnt.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy matek magántanár ekkora űrt hagyhat maga után, de a Fiú-alakú kráter itt maradt a szívemben. Az egész családom szívében. Talán örökre.
A Fiú igazi tanár volt. A szó legszorosabb értelmében, diploma nélkül is. Megtanított, hogy mitől értékes egy ember, hogy meg kell ismerni mindenkit, mielőtt ítéletet mondunk, hogy értékes lehetsz akkor is, ha valamiben nem te vagy a legjobb. Az igazán nagy embereket soha nem a szépségük, a pénzük vagy a befolyásuk határozza meg. A nagy emberekre a szívük miatt emlékszünk. A Fiú pedig nagy ember volt...