AndroiDiéta
Megértenénk-e az 1000 évvel ezelőtti magyar beszédet? Nézzük a tényeket!
Jul 18, 2012, Varga Csaba munkáiból, emlékére

Amikor 1370-ben, Nagy Lajos királyunk idejében kiszállunk az időgépből, csata kezdődik éppen, s egy katona káromkodása harsan föl:
„Veszteg, kurvanőfia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti vérteket.” 



1370-ben vagyunk! Olvasási gyakorlatként íme ugyanez korabeli ábécével: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh.” E káromkodás a Dubnici Krónikában (1485) maradt fenn, de tudjuk, hogy egy 1370-as keltű szövegből másolták át.

Tovább hátrálunk, s 1310-ben, Károly Róbert uralkodása alatt üsmét megállunk, mert észre veszünk egy ferences szerzetest, aki beszédre készülvén épp főbb témáit szedi pontokba. Papírjára lesünk (Gyulafehérvári sorok, részlet): 
„Háborúságban valóknak kegyessége, élőknek öröksége, kórságban valóknak egéssége, szükségben valóknak bősége, éhezőnek elégsége.”
A meglepődötteknek mondom: ez az 1310-ből származó szöveg sem valamiféle fordítás, így áll a papíron. Bizony, Károly Róberthez még ilyen kifogástalan mai nyelven szóltak jó magyarjai. Ezt megerősíti az is, hogy csaknem ugyanekkor (10 évvel előbb) találkoztunk egy másik egyházatyával is, aki ezt az érvelését mutatta büszkén (Köningsbergi töredék, 1300, részlet):
„Tugyuk, látjuk őt szűz leánynak, ki ölében tart csodáltos fiat, füröszti, mosja, eteti, emleti,* úgy hogy anya szülöttét; de ki légyen néki atyja, azot nem tudhatjuk. Ez az Isten, mint őt ismerjük, kit szeplő nem illethet; mert ha Isten ő nem volna, ő benne bűnöt lelhetnénk.”
(*Emleti: szoptatja. Gyönyörű szó.) Megyünk tovább visszafelé. 1200-1300 között, IV. Béla, a tatárjárás és az Aranybulla (1222) korában ismét megállítjuk időgépünket. Ugyanis meglátunk egy ékszerészt, aki egy szerelmetes asszonyka megrendelésére ezt a szöveget vési épp székely betűkkel a gyűrű belső oldalára:
„Édes nemes jó kis uram Gyóni Rüasz.”
E gyűrűt Hódmezővásárhely mellett, a Kenyereér dűlőben találták kútásás közben.

1046-ban, lényegében 1000 évvel ezelőtt ismét kilépünk az időgépből. Épp most verték le a Vata lázadást. Magyarul írt miseszöveget, valójában szertartásrendet látunk meg egy aztalon. E szöveg Vatát gyalázza. Erről az írásemlékünkről nem esik szó, mintha nem is lenne, mert ez a mondat is szerepel benne:
„Ne imággyuk pártus őselők szent jeleseit”.
Egy másik részlet (ne feledjük, már 1000 évvel ezelőtt járunk):
„Ó Jézus és szent Mária hívők, szent jeles harcosok! /…/ Térdállván mártírok és Gölér [Gellér] úr énekével: Aleluja, és hímes pártások, szűzek: Aleluja. /…/”
E szövegben találni kissé „népies” ízű fogalmazásmódot is:
„Megvakítvák, nyelven csonkítvák, ódalba vágák népet, és vétlen szegényt pogány eb veszt.”
Ma, 1000 év múltán, így mondanánk: “a népet”, “a vétlen szegényt”. Írott hites nyelvemlékeink sora itt véget ér.

Amit bemutattam puszta tények, minderről vitázni értelmetlen, vaskalapos ostobaság.

Most pedig szóljunk a kihagyottakról: a Tihanyi alapítólevél néhány mondatáról (1050), a Halotti Beszédről (1200) és a már kései Ómagyar Mária-siralomról (1300). A helyzet nagyon érdekes. E szövegeket ismerjük: jól tudjuk, hogy nehezen, vagy itt-ott szinte sehogy sem érthetők bő magyarázat nélkül. Mivel pedig ugyanakkor, sőt, még a régebbi időkből is vannak kifogástalanul mai nyelvezetű nyelvemlékeink – ezekből láttunk fenn idézeteket –, ezért teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy nem e három nyelvemlék nyelvezetéből „fejlődött” ki a mai magyar nyelv! Olyannyira nem, hogy ezek és csakis ezek kakukktojásoknak tekintendők nyelvünk főútvonalán. (E három nyelvemlék még egymással sem egyeztethető össze.)

A Tihanyi alapító levelében áll ez a mondat: „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Ám pontosan ekkor egy másik magyar ezt írta (1046):
„Ó Jézus és szent Mária hívők, szent jeles harcosok!”

Az olvasó az e tanulmányban szereplő nyelvemlékeinket együtt megtalálja – kettő kivételével – Molnár József és Simon Györgyi Magyar nyelvemlékeink című kötetében, és ellenőrizheti az általam felhasznált idézeteket. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980. A további két nyelvemlék: A Vata-lázadás utáni szöveg forrása: Jerney János: Magyar nyelvkincsek, 1854. A kenyereéri gyűrű és olvasata: Varga Csaba: JEL JEL JEL, 2001, 248. oldal.

Kérjük értékeld a cikket:
Hozzászólások (0)

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!

Bejelentkezés