» Szabadidő

Mademoiselle Bertus

2011. October. 26. , by Toma Dóra

pici

2010 szeptemberében végre a kezemben tarthattam a jogsimat. Persze én sem voltam kivétel, az igazolványban lévő fénykép brutálisan gáz lett… Ennek ellenére elmondhatatlanul büszke voltam magamra.

Megcsináltam! Jó, igaz, ami igaz, meghúztak kétszer a forgalmin, de a lényeg, hogy sikerült. Mint tudjuk, jobb később, mint soha! :)

Az első időszakban persze ment a bénázás…  (Aki most szerezte meg a jogsiját, annak ezúton üzenném, hogy nyugodjon meg, úgyis le fog fulladni a csúcsforgalom kellős-közepén, és úgyis le fogják dudálni az útról!) Ezt ki kell bírni. Nem volt egyszerű, azt meg kell hagyni, de azért még itt vagyok!

Emlékszem egyszer a Dózsa György út és az Ajtósi Dürer fasor sarkán sikerült lefulladnom. Borzasztó volt. Képzelhetitek, az a SOKKKKK!

Azóta eltelt egy év. Azért belejöttem… :) Nagyon sokat segítettek a szüleim, és persze a testvérem, aki mindig türelmes volt hozzám. (Az esetek nagytöbbségében nem húzta fel magát, ha kiborultam, és elkezdtem hisztizni. Mert azért csak-csak volt ilyen is …) Azt hiszem, hogy ezért mindig hálás leszek nekik!

Kis családomon kívül volt még egy „személy”, akinek sokat köszönhetek. Ő Berta, bár én csak Bertusnak hívom. Kezdetben nem szerettem. Öregnek, és kopottnak láttam, aki majd szétesik. Aztán, akár csak a filmekben, rá voltam utalva, hogy vele legyek.  Egy idő után megszoktuk egymást, mára már igazi kis szerelem lett a miénk.

Hogy ki is ez a Berta?! Bertus a mi 17 éves Audink. Ahogy Anyukámmal mondani szoktuk, Ő egy öreg hölgy. Meg van benne minden méltóság, bölcsesség, ám ha kell simán otthagyom vele a piros lámpánál a mellettem lévőket!

Most felmerülhet bennetek a kérdés, hogy miért vagyok oda egy öreg, csörgő-zörgő autóért?! Elárulom nektek. Ő mindig ott volt, ha mennem kellett valahová. Még soha (azért lekopogtam) nem hagyott ott az út szélén. (Jól is néztem volna ki kis szoknyában csavarkulccsal a kezemben…) Ő nem szólt egy szót sem, ha fel kellett mennie a budai hegyekre. Persze, nem száguldozott, de végül felértünk. Türelmes volt hozzám, elviselte, ha elrontottam egy-egy váltást, és felbőgettem a motort. Egyszóval még nem hagyott cserben, és nekem ez a legfontosabb.

Régebben az volt a legfontosabb számomra, hogy minél menőbb kocsiban üljek, mert hát lássuk be, azért jó érzés, ha beállsz a lámpához, és megnéznek, hogy „Jé, milyen kiscsaj ül már a kocsiban!”, akarom mondani, „Jé, milyen kocsiban ül már a kiscsaj!”. :) Mára rájöttem, hogy lényegtelen, hogy milyen kocsiban ülsz, lényegtelen, hogy mennyire bőgeted az zenét. A lényeg, hogy érezzetek rá egymásra és, hogy biztonságosan tudj vezetni!

nagy














képek forrása: www.vezess.hu/zold
www.blikk.hu

Szólj hozzá a fórumban:
http://www.tinivagyok.hu/forum/topic?f=15&t=8&sid=343f2c70fdacbe2835e96ef049e9fa96

Hozzászólások (0)

A témához csak regisztrált és bejelentkezett látogatók szólhatnak hozzá!

Regisztráció

Írj egy hozzászólást

Kérlek, jelentkezz be hozzászólás írásához.